Ingelin Angerborn az egyik nagy kedvencem. A Tildáról szóló könyvsorozatát (5 könyv) több nyelvre is lefordították. Amikor olvasni kezdtem az elsőt, aminek a címe Om jag bara inte råkat byta ut tant Doris hund (Ha nem cseréltem volna el Dori néni kutyáját), mindjárt késztetést éreztem arra, hogy lefordítsam. El is kezdtem, de annyi más dolog jött közbe, hogy a fordítás abbamaradt. Ezt a sorozatot tehát jó szívvel ajánlom a magyar kiadóknak megjelentetésre. Remélem, hamarosan elkészülök majd a próbafordítással is.
Ma azonban Ingelin Angerborn legújabb könyvéről szeretnék írni, ami ugyancsak elnyerte a tetszésemet. Igazi jó gyerekkönyv, az elsőtől az utolsó oldalig, az alsó tagozatos korosztály számára. A címe Önskestjärnan (Kívánságcsillag). A könyvborító illusztrációját Helena Willis készítette, aki Martin Widmark LasseMaja sorozata által vált híressé. A magyar ízlésnek ez a borító túl modern, talán még a svédnek is, de Ingelin Angerborn könyvei annyira közkedveltek, hogy érzésem szerint, nincs túl nagy jelentősége, milyen külsővel jelennek meg a könyvei.
Ingelin honlapján látható, hogy a belgák, németek, norvégok, törökök hogyan változtatták meg a könyvei borítóját.
Az Önskestjärnan című könyvről azt olvastam az egyik kritikában, hogy az írónőnek talán Kafka Átváltozása lebegett a szeme előtt, amikor ezt a regényt írta. (Ki tudja? A kritikusok néha igen találékonyak tudnak lenni.)
Miről is szól a könyv? Astrid összekülönbözik a barátnőjével az iskolában, otthon az anyukája rossz hangulatban jön haza a munkahelyéről, amitől nem lesz jobb a helyzet. Az anyuka megenyhül, Astrid azonban még mindig forrong belül, amikor esti sétára indulnak. Amikor aztán egy hulló csillagot látnak, Astrid azt kívánja, bárcsak kutyává változna, mert a kutyákat mindenki szereti és kényezteti, és nem követelnek meg tőlük semmit. A kívánság pedig a kislány legnagyobb megdöbbenésére beteljesül. A szülők úgy viselkednek, minha a lányuk helyett mindig is kutyájuk lett volna. A kutyaélet pedig egy csomó komikus szituációhoz vezet. Hiszen Astridnak esze ágában sincs pocsék ízű kutyaeledelt enni, ráadásul még a díványról is lezavarják tévénézés közben. A WC-be pisilés pedig kész rémálom. A lány mostmár csak azon morfondíroz, vajon hogyan változhatna vissza emberré. És ahogy az idő telik, egyre inkább kezd kutyává változni. Pl. néha nem érti az emberi nyelvet. És hogy a könyv hogyan végződik? Én is erre voltam kíváncsi, egész idő alatt, amíg olvastam. De nem árulom el, hátha egyszer megjelenik magyarul is. Reménykedjünk…
Svédül tanulóknak ajánlom a könyvből olvasható részletet Ingelin Angerborn honlapján. Azoknak pedig, akik nem tudnak svédül és kíváncsiak rá, lefordítottam.
Üdvözlettel:
Melissa
Részlet Ingelin Angerborn Önskestjärnan című regényéből az írónő honlapjáról
Egy pocsék nap végén Astrid egy hullócsillagot lát. Anélkül, hogy megfontolná, a legelső dolgot kívánja, ami eszébe jut. És akkor a következő történik:
Lassan kinyitottam a szemem, és épp ahogy gondoltam, minden a megszokott volt. Talán nem volt annyira hideg, de ugyanolyan sötét, és anya még mindig ott állt, és a csillagos eget csodálta. Sóhajtottam.
- Aha, szóval haza akarsz menni? – mondta anya, és megsimogatta a fejemet.
Bólintottam. Hiszen ezt már tudta? Hisz már egy negyed órája azt szerettem volna.
- Jó, jó – szólt anya -, akkor hazamegyünk!
Csendben mentünk hazafelé. Attól eltekintve, hogy még mindig korgott a gyomrom, persze. Igazán vágytam már apa virslipaprikása után.
Amikor már közel voltunk a házhoz, hirtelen úgy éreztem, hogy az utolsó métereket futva kell megtennem. Nem a virslipaprikás miatt, hanem mintha a lábaim ezt kívánták volna. Egyszerűen csak egy csomó szaladhatnék. Éppolyan érzés, mint amikor nagyon hosszú ideig egy helyben ültünk az osztályteremben.
Szaladni kezdtem. Ó, milyen csodálatos is volt, hogy végre kinyújtóztathattam a lábaimat!
- Astrid! – kiáltott anya utánam. – Astrid! Ne olyan gyorsan!
De furcsa volt. Csak szaladhatok, ha akarok? És akartam.
Futottam és futottam. Anya pedig egyre kiabált utánam. Meg fütyült! Mikor kezdett fütyülni utánam? Teljesen megőrült?
Egyre gyorsabban és gyorsabban és gyorsabban szaladtam … Ennyire gyorsan soha nem futottam még azelőtt. Mennyire ledöbbennek majd, ha legközelebb futni fogunk tornaórán, gondoltam. És elégedetten mosolyogtam magamban, amikor arra gondoltam, milyen könnyen előzném meg Nadját és Eriket, akik a leggyorsabbak voltak az egész osztályban. Elégedettem mosolyogtam egészen addig, amíg hirtelem meg nem értettem, miért volt olyan könnyű futnom … Amíg föl nem fogtam, hogy kétszer annyi lábam van, mint szokott lenni … Amíg rá nem jöttem, hogy négy lábam van!
Hirtelen megálltam, és lebámultam a lábaimra. Egy láb … két láb … három láb … négy láb … Egy, kettő, három, négy … Egy, kettő, három, négy … De bárhogyan is számoltam, elölről vagy hátulról, csak négy lábam volt. És nem is akármilyen lábak. Négy vékony, barna és nagyon szőrös láb.
Mielőtt még igazából megértettem volna, hogy is áll a dolog, anya utolért. Nehezen fújtatott és nagyon mérgesnek látszott.
- Fúj, Astrid! – mondta anya szigorúan. – Nem szabad csak így elszaladni. Akkor soha többé nem lehetsz szabadon. Szégyeld magad!
Csodálkozva néztem anyára. Szégyeld magad? Hiszen ezt soha nem mondta nekem azelőtt. Legalább is nem így. És mi az, hogy szabadon? Ezt hogy értette?
- Miért nem szabad szaladnom? – kérdeztem.
De a hang, ami elhagyta a számat, egyaltalán nem úgy hangzott, ahogy azt hittem.
- Hav, hav, hav! – hallatszódott.
Anya megsimogatta a fejemet.
- Jó, jó – mondta -, most megyünk.
Mialatt a lifttel felmentünk a hatodik emeletre, lassan, lassan elkezdtem összeadni a négy szőrös lábat, a fújjal meg a szabadonnal meg a havval. És bárhogy is csűrtem-csavartam, nem jött ki más belőle, mint … kutya.
A kívánságom beteljesült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése